Személyes vallomások

P. ZSELEPSZKI GYÖRGY

 az Úr szenvedéséről nevezett FÁBIÁN TESTVÉR 

P E R S P E K T Í V A 

V A L L O M Á S

 VAGY

 A L L E G Ó R I A 

 A S Z E R E T E T 

M E G S Z E R Z É S É N E K

 L E H E T Ő S É G É R Ő L

 BEVEZETŐ

   Számunkra JÉZUS KRISZTUS az, AKI elvezet az üdvösségre. Ő az EGYETLEN, Akiben minden képesség és hatalom megvan, hogy az Atyához eljuttasson. Ő az Út, AKIN járnunk kell. Az IGAZSÁG, AKIT teljesen ismernünk kell, s mert Belőle árad a legnagyobb szeretet, – amikor még bűnösök voltunk, s amikor újra vétkeztünk, – Ő vitt haza az Atyai Házba, hogy nyomorúságunkban el ne pusztuljunk. 

   Szeret, és várja, elvárja szeretetünket. “Aki jobban szereti atyját, anyját, vagy bármit is e földön, az nem méltó Hozzám” – tanítja az ÚR. Döbbenetesen nagy az a szeretet, amit ad, s mily megható, hogy tőlünk is várja, koldulja, mintha Neki nem volna, mintha hiányozna a miénk. Senki sincs, aki jobban megérdemelné szeretetünket, mint Ő, Aki előbb szeretett, akkor, amikor még bűnösök voltunk. Ha egyszer átélhetnénk, hogy ez mit jelent, akkor többé senki és semmi nem tudna bennünket visszatartani attól, hogy minden igyekezetünkkel Neki adjuk szeretetünk teljét. 

   Ezt a perspektívát kell felrajzolnunk, hogy lehetőleg egész emberi valónkat megmozgassa és teljesen átalakítsa, átállítsa Krisztusra, hogy lássuk és mindenestől átéljük azt a nagy jót, hogy részesedünk és részt vehetünk az Ő mérhetetlen nagy szeretetében. 

   Keressünk néhány motívumot annak szemléltetésére, hogyan lehetne Jézus Krisztust mindenek felett szeretni. A legnagyobb jót akkor tesszük magunkkal, ha kiszolgáltatjuk szívünket szeretetének. Csokorba gyűjtjük az élményeket és hatásokat, amik a természet és a kegyelem vonalán osztályrészül jutottak. Tudatosan kitesszük magunkat a nagy élmények viharzásának, hogy legnemesebb énünket, a legbensőbb valónkat megmozgassák és ráirányítsák Jézusra, hogy a hatások Benne elérjék a tetőzést. Végül megnézzük a szeretetet a Vele való kapcsolat bensőségében, ahogy a titkos nagy tudományra Ő oktatott bennünket a kegyelemnek abban a valóságában, amikor éreztük és tudtuk: Ő biztosan jelen van. 

   Az a SZÉP ez, amit a patak csobogása hagy bennünk, vagy a vízimalom egyhangú dongása. A hegyek rejtelmes mélyei, a táj fensége, a galamb búgása, a gerle turbékolása, a csalogány éneke, az esti tábortűz, a szerető szívek egymásra találása, a barátok megértő beszélgetése, a lelkes tervek valóra váltása, az ifjúság heve, a zsibongó lét tavasz érkeztével, a termést érlelő nyár, az, amikor édes az otthon. Az, amikor megnyílik előttem annak a szíve, akit szeretek, akinek hangját oly rég vágytam hallani. Az a SZÉP ez, amit a hajótörött érez a sok viszontagság, hánykolódás után, amikor partot ér, és szerettei körében újra átéli a szeretet boldogságát: – engem szeretnek, valakihez eltéphetetlenül tartozom. 

I. 

   Egyelőre arra figyeljünk, mennyi szépség és mennyi élmény tapasztalható meg körülöttünk a természetben. Figyeljünk arra is, ami itt nincs leírva, de ami az emlékezés nyomán fellángol bennünk. 

   (Egy barátság, ahogy elkezdődik, az a szimpatikus ember, aki először jelenik meg életünkben és aki az élmények sorozatát nyújtja, egyszer csak a leghívebb barátunkká vált, s elidegeníthetetlenül összefonódnak útjaink.) 

   Az álmok, élmények gyönyörű világába tartozik a tiszta szerelem, az álomszerű, mesébe illő, amely oly szép és felséges, s mert valamikor hároméves korunkban ostobán kinevettek miatta. (Kár, hogy a felnőttek meggondolatlanul annyi szép élményt és olyan nagyra hivatott érzésvilágot döntenek romba a helytelen hozzáállással.) Szép volt ez, s ha lerántjuk a gyalázatot róla, most is az. 

SZÉP, 

          mint a kelő Nap, amikor sugárnyalábok özönlenek a hegyek mögül, mint az alkony bíbora, amikor a felhőkre vetődik, körülötte meg az azúrkék ég színpompája ragyog.

SZÉP, 

          mint a színesedő őszi lombok, amikor a színek minden gazdagságában pompázik a természet, s amikor a dombok mögül megjelenik a szarvascsorda, hogy a végsőkig fokozza a gyönyörérzetet. 

SZÉP, 

        mint a végtelen pusztán száguldó szilaj ménes, mely mint a fergeteg tűnik tova, mint az alpesi fény a hófedte csúcsokon, mielőtt a felhők mögött lecsúszna, – amikor az öreg vándor utoljára néz végig rajtuk. 

II. 

J É Z U S ! 

                 Nehéz lenne Téged szeretni? 

                 Hiszen Te annyira szerettél! 

                 Mi tart engem vissza? 

   Uram! Hogy igyekeznék, fogadkoznék, ha egyszer a betegség nyűge ágyhoz kötne. Mozdulatlanul, nagy fájdalmak között, tehetetlenül feküdnék. (Lehet így is szeretni, de ez az érzékeink számára nem kívánatos állapot.) Vagy mi lenne, ha a lelki sérültek osztályán toporzékolnék? Világos perceimben miket ígérnék Neked, ha még egyszer… ha csak még egyszer innen elmehetnék… 

Uram ! 

Önként kellene, szabadon, minden kényszer nélkül. 

Abban a tudatban kellene cselekednem, hogy: 

                                     T E  a z  e n y é m v a g y, 

                                      s  é n  e g é s z e n  a  T I É D .  

Ez vonzó, de én félek, s miért, miért nem …, megtenni nem merem. 

   Igen, ha valaki jönne és erőszakkal korbácsolna HOZZÁD. Ha terrort, megfélemlítést alkalmazna. De önként, szabadon…, önelhatározásból…, így nem megy ! … 

Még MA önként NEKED adom teljesen magam. 

Bocsáss meg a rossz érzéseimért, a testi ösztönök szóhoz-juttatásáért, a gyávaságért, s azért is, mert oly kevéssé szeretlek. 

Alakíts át SZÍVED szerint ! 

III. 

   A  s a s f i ó k a  a szirtek magasán lévő fészkéből nem mer kirepülni, mert rémiszti a mélység, fél a zuhanástól, pedig a magasságok vonzzák. De ha egyszer megízleli a szabad szárnyalást, ha szárnyai is erősek lesznek, ekkor bátran nekifeszül a viharnak és otthona lesz a kéklő messzeség. 

  Lelkünk a test börtönében szenved. S az ISTENI SAS merész ívvel köröz, és a messzeséget sugározza belénk. Akarja, hagyjuk már ott szirtünk kis világát, hitványságaink odúját és emelkedjünk a kéklő messzeségbe. Nem leszünk egyedül, s nem is csak magunk miatt kellene elrugaszkodnunk, hanem a NAGY ESZMÉNY, az Ő SZELLEME miatt, azért, hogy boldoggá tehessen Önmagában. 

Igen ! 

Ott vár a s z a b a d s á g, és még valami ! A k e r e s z t ! 

Nem tipródhatunk tovább a földön, hanem a szirtek magasát kell járnunk! Nem csipegethetjük a lótrágyát a verebekkel és nem fürödhetünk szegzett szárnyakkal a porban! Fel kell emelkednünk, hogy az ESZME kristálytiszta levegőjét szívhassuk! 

Belátjuk, ez kellene – de álmosak vagyunk, 

       csak egyedül JÚDÁS 

       nem aludt nagycsütörtök éjén, 

és a gonoszság gépezete ma is igen éber. 

Uram! 

Őrizz meg attól, hogy a pokolban ébredjek! 

IV. 

   Lassan-lassan eltűnnek a színek, az első szerelem álma, a szép, a tavasz tüze, a nyár heve, s egyszer csak már nem is reszket a bokor, ha madárka szállott rá. 

   Te jelensz meg, Jézus, véresen, csapzott hajjal, bánatos arccal, fájdalmas tekintettel. Nincs már romantika, sem gyöngédség, csak komoly fájdalom és mérhetetlen áldozat. 

Lassan-lassan már nem akarom szívemet költői szépségekkel remegtetni, 

mert TE EGYEDÜL elég vagy nekem : 

úgy

                 mint a száraz kenyér, 

                 mint az éles tőr, 

                 mint a fájdalom kínja, 

                 mint a betegség nyűge, 

                 mint a börtön doha, 

                 mint a vérpad szörnyűsége, 

                 mint az áldozat egyedülálló szépsége. 

   Nincsen csicsergő madárka, a dallamos hangok elnémultak. Acélsuhogás, keménység, helytállás, mert már egyedül csak Téged szeretlek, és mindenkit Benned. 

   Magányom, magamra-maradottságom elvisz a Golgotára, hogy Vártáján a Vértanúk Anyjával találkozzam. Ott még kínoz egy ideig a lelkiismeret – a gyáva megfutamodások miatt -, az árulásaim, a bűneim. Lassan ocsúdom és tisztulok. Felelős vagyok és fenyeget a végveszély! Hallom a felszólítást. “Tartsatok bűnbánatot, mert mind elvesztek bűneitekben!” Szeretek. A szeretetben megtisztulok. Lassan Hozzá alakulok, Aki a bűnösök áldozata, s Akivel én is feláldozom magam. 

                     Sok vér, sok veríték, sok áldozat kell ! 

                     Fogadd el tőlem ezt a cseppet ! 

                     Egészen adom, magammal együtt. 

V. 

   Nincs ünnep a világon, a Golgota ege elsötétül. Az ítélet megkezdődött! Meg kell állni végre és befelé fordulni. 

Szerelmes Jézus ! 

Kellesz ! Így véresen, lerongyolódottan, mezítelenül, ahogy véres tömegként elterülve látlak a földön, erőtlenül, tehetetlenül, letört hervadó ágként elvetetten, amikor egy fabatkát sem adnának az életedért, amikor egy jelentéktelen fellah vagy a tömegben, amikor Rád lehet ordítani és a s e n k i vagy, 

                                      a j e l e n t é k t e l e n s é g. 

Most, ebben a helyzetben, nekem már mindennél több vagy, az életem legnagyobb kegyelme. 

SZERETLEK én MINDENEM, é r t e l e k! 

ÉRTELEK Pilátus ítélőszéke előtt, a tomboló tömeg között, amikor hullámzol a Golgotára, mint a tengerár egy cseppje. Mindegy hogy mit csinálsz, mi történik Veled, elesel-e, Anyád jön-e, sírnak vagy Arcod törlik, vagy lemeztelenítve aláznak meg. Mindegy, minden egészen mindegy! 

TE már az áldozat Oltárán meggyulladtál és É G S Z. 

Szégyenben, gyalázatban, megaláztatásban és elhagyatottságban. 

Nem is bánom, hogy ezeket a képeket őrzöm Rólad. 

Így igaz az én szeretetem. 

VI. 

   Uram, Te égsz az Áldozat Oltárán. El nem hamvadó tüzedet szítja a gyűlölet, a megalázottság, a szégyen és a megvetettség hogy nem kellettél, nem kellesz, hogy megvetett és elvetett vagy. Ez elég tüzelőanyag a máglyához, hogy teljesen el tudj égni, egészen elégő áldozattá. 

   Uram, most már könnyű Téged szeretni, hisz Te feltámadtál és győztél. De ahhoz mit szólok én, hogy Te nem is így akartál az enyém lenni, hanem annak a legkisebbnek a személyében, akiről beszéltél és akiről azt mondtad, hogy amit neki teszek, azt úgy fogadod, mint a Veled történtet. 

   Ez az a “k i c s i s é g” , mely minden “nagyságtól” különbözik – nincstelen – , fizikai és erkölcsi értelemben egyaránt. Te ebből a jelenlevő, jelenlegi “senkiből” nézel felém s várod, hogy irgalmas szívet mutassak. S mikor egyáltalán nem akarok jó lenni, akkor kell emlékezetembe idéznem a Te diadalmas Arcodat, és meggondolnom: “amit egynek a legkisebbek közül tesztek, Nekem teszitek”. 

   Így Te vagy az az “undok szegény”, aki követelődzve koldul és fintorogva fogadja a jó szívvel adott adományt. Aki elszemtelenedik, akinek soha nem elég a jóságból és a szeretet áldozatából. 

   Sőt. Az vagy, aki “áskálódik ellenem”, aki “bevádol”, az az “erkölcsi nyomorúság”, aki rajtam keresztül akar karriert csinálni. Te vagy mindegyikünk nyomorúságában az a “kicsi”, “elesett”, “lenézett”, “megvetett”, aki mindenben hasonló, de bűnt nem követett el. 

VII. 

   Éjszaka van. Szerelmesem keresem. Rovom a város utcáit. Az ablakok fényei nagyrészt kialudtak már. Mindenki otthon van, csak én ődöngök még, vagy futok nyugtalanul. Keresem… De akit én szeretek, Ő sehol. 

   Mindenkinek van meleg otthona, mindenkit fogad egy meleg szív, de akiért az enyém ég, Ő sehol. Hol van a Szerelmesem, nem láttátok Őt? 

   Uram! Így is kerestelek már, de sehol sem voltál. Úgy is kerestelek, hogy a párnám könnytől ázott lett hajnalra, mert vágytam utánad. Hol van a Szerelmesem? … 

   Egyszer csak egy nem várt helyzet. Egy részeg zörget éjjeli szállásért, s Te köszönted meg reggel a pihenést, hogy fehér ágyban alhattál és nem fagytál meg a késő őszi éjszakában. Máskor decemberben zörgettél a késő alkonyi órákban. Akkor is “részeg” voltál, elvesztetted a csizmáidat, mezítláb jártál a fagyos úton, nem találtál haza, nem tudtad hol lakik a családod. Borzalmas látvány voltál, rettenetes a fogvacogásod. Megkerestük a csizmáidat és autóval vittünk haza. 

Istenem! 

Hogy lehet az, hogy Te magadra veszed ezeket az álruhákat? … Igen, mert Te egyszer a valóságos ruháidat levetetted – letépték rólad. És nem csak álruhába öltözött faragó ács voltál, hanem Kaifás udvarán Téged szájba lehetett verni. “Hej, te, találd el, ki ütött meg téged? …” Mertél a “senki” lenni. 

   Mi egy okádó, undok részeg lenézettsége ahhoz képest, amiben Neked részed volt ?… Szóval, ütéssel, köpéssel, gúnnyal becsméreltek és megvetettek! 

Ha megengeded, ha elfogadod: – szeretlek – 

Így itt ezekben: – szeretlek – 

Mindenek fölött: – szeretlek – 

VIII. 

   De jaj, még nem tudlak igazán, teljesen szeretni. Viszolygok, undorodom, és nagyon borzongok. Nem tudom elhinni, hogy Te csakugyan “ezekben” várod a szeretetem. Hol az emberi méltóság, az én személyi méltóságom, amire a kegyelem emelt, az önérzet, a magammal szembeni kötelességem? … 

   De a Te méltóságod Uram, nem is annyira van, mint inkább volt, akkor, ott azon a kínteljes napon. Mindaz, amit úgy foglalunk össze: ünnepeljük Üdvözítőnk kínjait! 

ÜDVÖZÍTŐNK, TE az emberért, a bűnös emberért hagytad el fényes szép mennyei honod. “Az Atya keblét”. De az ember lealjasítja magát a bűnnel. Aki emberi szinten tartja magát, azt a kegyelem méltóvá teszi Hozzád. De aki lezüllött, aki eladja egy üveg törkölyért az emberségét és a barom szintjére taszítja magát, vagy aki gerinctelen, aljas, jellemtelen és undok, akiben őszintén szólva képtelenség felfedezni az emberit? … S TE mégis, mégis ezekben várod a részvétet, a jóságot, ezekben a kicsikben kívánod, hogy a hitemet erősítsem és bizonyítsam. Ha Veled találkoztam volna az ostorozó oszlopnál, a getszemáni kertben, Pilátus ítélőszéke előtt vagy a keresztúton, akkor szerettelek volna, és nem csak a részvét könnyei hullottak volna a szememből, hanem segítettem volna. Bátor lennék és melléd állnék akkor is, amikor mindenki más elítél. 

   J É Z U S ! Mindig nehéz volt embernek lenni. De hogy ezt is megmutattad, most még többre van szükségem. Ez azonban már kegyelem is. Felismerése annak, hogy milyen messzire kell elmennünk, hogy bemutassunk Téged a magunk életében. 

   Ha majd eljössz, azt akarom, hogy engem is hívj. Addig ? Melletted állok és járok. 

IX. 

   Uram!    Szeretni akarlak nagyon!    Kimondhatatlanul!  Felforgattam egész élményvilágomat, hogy megtaláljam veled a szeretetkapcsolatot. Tisztázni kellett, ami volt, és be kell állnom a távlatra és kinyílnom a jövőnek. 

       Uram! Azt hittem, ha a legelején kezdem és felidézem a szép hatásokat, élményeket, akkor nem marad más, csak a szeretet és a tökéletesség. Ez illúzió volt, a légvár, az utópia. De ezeknek a fantasztikumoknak a komolyan-vételéből lesz aztán a nagyszerű valóság. A szép álmokból lesznek a gyönyörű megvalósulások. Menetközben a célra is tekinteni kell. S ha megállunk pihenni, az azért van, mert erőt kell gyűjteni a további úthoz. 

     A célban széppé válnak a küzdelmek emlékei. A legbosszantóbb helyzetek is már csak derűre adnak okot, minden megszépül és a mese varázslatával átszövődik. 

       Akarlak szeretni JÉZUS KRISZTUS, AKI VAGY! 

Itt jártál és győztél. TE itt is maradtál az EUCHARISZTIÁBAN. Itt találkozhatom Veled. De az imádás órái áldozattal járnak. Itt maradtál a Szentírásban. Tanító, Mester vagy benne. Itt vagy embertestvéreim nyomorában és a “kicsiségben”. Igen-igen nehéz Téged látni és szeretni. Csak hittel lehet. Végül itt vagy bennem is, és akarod, hogy bemutassalak. Ez a legnehezebb, mert én vagyok a legrosszabb. Mégsem nyafogok, hanem a lehetetlennel próbálkozom, mert nem azt nézem, 8 hogy én milyen kevés vagyok, hanem azt, hogy TE KI vagy és mire képes. Ezért félelem nélkül, bizalommal és a siker biztos tudatában cselekszem. Ez a siker a TE kereszted és megaláztatásaid fényében, a kudarcok sorozatában egészen világos előttem. 

      Tudom, hogy a TE sorsod vállalásával kell a kereszttel együtt nyomodban maradnom. Ne engedd, hogy néhány lírai szó után a Lényed elsikkadjon. Tudom, most már rajtam a sor, nekem kell a tettek mezejére lépnem. Nem akarom, hogy kérdőjelek meredezzenek előttem, mert ez nem kérdést tételez fel, hanem kemény munkát követel. 

X. 

      Aki harcol, annak joga van az izzadságszagú inghez és a véres ruhához. Ebben a tudatban ajánlom fel szeretetemet és szívem önkéntes áldozatát. 

Fogadd el szeretetemet, mert 

                       szívből egyedül Téged szeretlek

                       testvéreimben, a kicsikben, 

                      akik még nem ismertek fel Téged. 

Ha akarod, tápláld hatékonyabban a tüzet az Oltáron, ahol 

              Veled égek Érted. 

Köszönöm, hogy eljöttél hozzánk! 

Köszönöm, hogy a Megtestesülésben beoltódtál a természetünkbe! 

Köszönöm, hogy a Megváltásban győzelemre vitted ügyünket! 

Köszönöm, hogy a Feltámadásban diadalt biztosítottál! 

Köszönöm, hogy az örök szeretetre rendeltél! 

Köszönöm, hogy földi életemben a Te sorsodban részesülhetek! 

Köszönöm, hogy megmutattad, hogyan kell Veled élnem 

                        az Atya dicsőségére a Szentlélek vezetésével ! 

Reményben, bízó hittel és gyötrelmes szeretettel küzdök. 

DICSŐSÉG NEKED, KRISZTUS KIRÁLY !